2013. június 17., hétfő

#2 Memorable quotes from the future past


 

„(…)Micsoda idők, percek, olyan gyorsan jött-ment minden, hogy sem kedvem, sem lehetőségem sem volt megállni. Szélmalomharc volt ez a néhány hónap. Siettem, csináltam, akartam, mindent és lehetőleg nagyon gyorsan. Néha visszagondolok és nem is értem, hogy bírtam mindezt. Írni, írni, 120 oldalt megírni, tanulni, nem aludni, meg beszorítani napi 10-20 perc szívfájdalmat is, mert hát, kedvesem, csak így kerek ez az egész. Ez ment márciustól májusig. Mintha egy levegővétellel akartam volna átúszni egy olyan tavat, ahol viszont haladni csak úgy nem lehet. Gondoltam, nem baj, majd ha kifogy belőlem a szufla csak ott lesz valaki, csak kihúz a partra, csak kirángat, és majd mondja, mondani fogja: „mit csinálsz magaddal, te hülye? Mit csinálsz már megint?”
Mégsem volt ott senki.
De nem baj, kedves, ne bánkódj olyan nagyon miatta. Meg kell tanulni úszni a zavarosban, elfogadni, hogy olykor nincs segítség. Egyedül kell végigcsinálni. Bár elárulom, megsúgom neked, hogy a vége már nehéz volt, nagyon nehéz volt, mert láttam, hogy ott vagy a part szélén. Ott álltál és mondtad: „gyere, nem sok van hátra. Gyere, gyere ide ki hozzám.”
Rettenetesen haragudtam.
Főként rád, főként magamra.
Mégis megcsináltam. Egyedül csináltam végig. Nem tudom, hogy lehetett volna másként, de már ez nem fontos. Már itt vagyok, már kint vagyok. Látod, itt állok. Itt állok már én is. Nem segítséget akarok tőled. Nem támaszt. Nem, valami megmentőt. Csak simán téged. S nem akarok többet hátrafordulni, mert közben megerősödtem.
Azelőtt csak egy kikarózott kis fa voltam. Mégis volt egy reggel, amikor már nem volt kire, nem volt mire támaszkodni. És milyen nehéz volt, jaj annyira nehéz volt. Fáj olyankor az embernek mindene, a szíve a teste, nem tudja merre menjen, merre nézzen, kit keressen. S közben elfelejti józanésszel, szívvel látni, és feltenni magának a kérdést: hát engem ki keres? Te keresel talán? Vagy te? Vakok vagyunk olykor mindannyian, mert az egyik szemünkkel csak a kötelességeinket látjuk, a másikkal pedig azokat az illúziókat, amit látni akarunk. Mindeközben viszont nem látunk semmit a valóságból.
Nem baj, kedves, felnézek most az égre, és tudom, hogy valahol te is ezt teszed. Most már minden annyira más. Elmúlt ez a hideg, eltűnt innen belülről is. Virágba borultunk mindannyian, azok lehullottak, de megmaradt mindaza jóság, amire vártunk télen, vártunk tavasszal, és ami már csak rád vár. Micsoda íze lett mindennek, mert eljutottunk ideáig is. Egyik hajnalban, kedves, már tudni fogjuk mindketten. Te is, meg én is, hogy milyen finom, milyen puha a nyugalom. (…)”

Nyomj egy "Like"-ot, ha tetszett:

4 megjegyzés:

  1. Jaj, én nem tudom mit csinálsz, hogy csinálod..de minden nap el tudnék tőled olvasni egy ilyet. Annyira érzem ezt az atmoszférát. Szeretlek olvasni! Írj hosszú bejegyzéseket!!!!

    Üdv,
    Eszter

    VálaszTörlés
  2. Válaszok
    1. Jaj Skacok, ha most azt írnám, hogy senki, az tök kiábrándító lenne. Ha azt mondanám, konkrétan valaki, az meg hazugság. Inkább akkor szófordulat. Lehetsz Te is, lehet más, lehet bárki. :)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...