2013. január 31., csütörtök

#2 Out of topic


Ennek a bejegyzésnek akár az emlékezés is lehetett volna a címe, de akkor az magában hordozna valami kevésbé nyomasztó, vagy melankolikus felhangot, amit viszont a felejtés magában hordoz. Persze felejteni nem mindig rossz , legtöbben -én pedig főleg- ezzel védekezünk olyan dolgokkal szemben, ami hosszú távon bántaná, vagy sértené a lelkünket. Felejteni megkönnyebbülés , ha valóban olyan nagyon könnyű lenne. Ám az estek többségében -főleg ha valami fontos, ám rossz kimenetelű dologról van szó- nem ez történik, csak megpróbáljuk nyomás alá tenni az emlékeket. Letakarjuk őket valami mással, valami újjal, hogy ne legyenek szem előtt. De attól még ott vannak.



A felejtés-emlékezés az én életemben meglehetősen drámai módon van jelen. Bár gondolom ez nemcsak velem van így. Megpróbálok keményen foglalkozni az emlékeim feldolgozásával, mert hiszek abban, hogy bizonyos köröket csak így tudok megfelelően lezárni. Néhány kör már lezárult, és egészében őrzöm őket tudatom egy távoli pontjában. Nem foglalkozom velük, mivel befejezettek és ezért kevésbé is emlékszem már rájuk. Ha akarom objektíven tudom szemlélni őket, és velük együtt magamat is.

 
A baj azokkal a körökkel van, amik még nyitva állnak. Bárhogyan is próbálom berajzolni az utolsó cikket, de amint nekikezdek megtorpanok és csak magam elé meredek. Nem kellene itt még lennie valaminek? Nem kellene még, hogy történjen valami? Mindent megtettem azért, hogy ezt le tudjam zárni? A tépelődés innen fakad, de ez meglehetősen öreg hiba. Mert vannak olyan dolgok amiken már nem lehet változtatni. Nem akarat kérdése, csak egyszerűen nem tudsz. Persze mi emberek már csak olyanok vagyunk, hogy remélünk az utolsó pillanatig, és okoljuk magunkat még az utolsó utáni pillanatban is. Vagy legalábbis én olyan vagyok (megfogadtam, hogy E/1-ben fogok írni, csak annyira nehéz). 


Pedig bizonyos veszteségeket, egyszerűbb lenne valóban veszteségeknek elkönyvelni, még akkor is ha különösen olyan emberek vagyunk, akik egyszerűen hozzászoktak a győzelemhez, és képtelenek veszíteni. A mérleg nyelve van úgy, hogy nem a javunkra dől el. Hiszek abban, hogy egy rossz családi viszonyon lehet dolgozni, de más viszonyokon néha nem. Elmúlik a szerelem és elmúlnak bizonyos barátságok is. Az utóbbi dolgot nagyon nehezen kezelem persze. Én a szokásosnál is jobban ragaszkodó ember vagyok. Bár lehet, hogy csak eufemizálom azt, hogy szeretek birtokolni bizonyos dolgokat, bizonyos embereket is (még ha ez valójában nem is lehetséges). Így bizonyos veszteségeket is mindig szokásom jó hosszú ideig a fejemben
tartani.


 Néha csak fekszem, és gondolkozom. Belső szememmel pörgetem a befejezetlen köröket. És minél hosszabb ideig csinálom, annál inkább azt látom, hogy a körök nem is körök, hanem spirálok. Egyre lejjebb és lejjebb visznek, egészen annyira, hogy már nem is vagyok benne biztos, hogy honnan is indult el a gondolatmenet. De az évek ráépülnek minden más emlékekre, még a rosszakra is. Lehetetlen fejben tartani mindent. Felejteni kell, különben a régi dolgok elfoglalják a helyet az újaktól. Az újak pedig kiszorítják a régieket.

Néha álmomban mindent fel tudok idézni. Embereket, helyeket, még az illatokat is. És még álmomban könyörgöm azért, hogy mikor felébredek mindenre emlékezzek. A régi dolgok ilyenkor néhány másodperc erejéig előjönnek, de képtelen vagyok őket megtartani, és ez talán jobb is így ,mert mindenkinek a jelenben kell élnie, és nem a múltjában. Mindenesetre lépten-nyomon azon kapom magam, hogy már nem emlékszem bizonyos dolgokra. Összefolynak az évek. Ismerős emberek teljesen idegenné válnak, és minden veszít a jelentőségéből.



Néha számolnom kell az éveket visszafelé, hogy helyre tudjam pontosan tenni a történteket. Nem vagyok már benne biztos, hogy ami 2 éve történt az tényleg akkor történt, és nem 3 éve. Próbálok kapcsolódási pontokat találni, de évről-évre nehezebb jól saccolni. Nincs jelentősége egy bizonyos ponton túl már az időnek. Régen nem beszéltem már valakivel-mondogatom. De mennyire régen? 1,5 éve? Két éve? Négy éve? Nincs jelentősége, mert ha elérünk egy kritikus pontot már nagyon nehéz visszahozni a régi egyensúlyt. Elfelejtjük a másikat, és a másik is elfelejt minket...

Ám én tudom. Minél többet felejtünk, annál jobban nő a lehetősége annak, hogy tiszta lappal induljunk. Ha akarunk. Ha akarnak. 


A hatásról Bence Bakonyi képei gondoskodtak.

3 megjegyzés:

  1. AWWW imádom, ahogyan írsz! Már a morganon is imádtam:)

    VálaszTörlés
  2. Látom bírod a Gestalt-ot! ;)

    VálaszTörlés
  3. Szia!Azon gondolkodom,hogy olyan jo lenne,ha irnal egy posztot arrol is,hogy azokat az elejen emlitett bizonyos,mar lezart koroket hogyan zartad le.Hasznos lenne,segitene.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...