2013. január 24., csütörtök

#2 First Watch: Django Unchained

Azon agyalok, hogy lehet kár ajánlót írnom egy Tarantino filmhez. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy aki igazi Tarantino-fan azt aligha lehetne meggyőzni arról, hogy a mester képes szart csinálni. A másik viszont azt, hogy akinek a gyomra nem emészti napjaink legvéresebb popcorn mozijainak megkreálójának műsoros programjait, azt ettől a véleménytől aligha lehet eltántorítani. Aláírom ezt. Illetve azt is, hogy én menthetetlenül az első kategóriába tartozom. Kéjes izgalom fog el minden Tarantino mozitól. Elmondom miért.


A bosszú mindennél édesebb

Mert az. Valami elfajzott, perverz, evolúciós szempontból adaptív ösztönükből adódhat az, hogy ha bizony nekünk valaki egyszer vermet ásott, akkor az megkívánja, hogy legközelebb mi dobjuk azt bele a verembe, lehetőleg jól felöntve azt betonnal. A bosszú történetek izgalmasak, mert mindenki ismeri az érzést. Még akkor is, ha legtöbben tátott szájjal tűrjük, ha kicsesznek velünk. Tarantino majdnem minden filmjében ad legalább 3 óra projekciós lehetőséget arra, hogy beleképzelhessük magunkat a főhős helyébe, és tettei által kielégülve úgy jöjjünk ki a moziból: legközelebb véresre verem annak a szemétnek a pofáját, ha szembe jön velem. Vagy nem. 

A nők mindenkinél keményebbek

...avagy titkon mindenek irányítói. Tarantino szereti a nőket, és tiszteli is őket. Nagyon jól tudja azt, hogy egy haragos nő szívét lecsillapítására pont annyi esély van, mint kézzel visszafogni a dagályt. Láttuk ezt már a Kill Billben, a Becstelen Brigantykban, és Jacie Brown is tökösebb volt, mint jó néhány faszi manapság. A Djangoban nem egy nő gyilkol, de bizony egy nőért gyilkolnak. Broomhilda idealizált vissza-visszatérő csodás lénye úgy hajtja a szívszerelmét (elsőre a "Fekete Csődör" jelzőt akartam használni, de nem akartam közönséges lenni) a végső vérfürdő elé, hogy ennél romantikusabbat festeni se lehetne. A Django romantikus történet, azért ez szögezzük le.


A nők között mindig vannak ribancok

Mint egy jó James Bond filmben. A női ellenlábasok mindig ott vannak a másik oldalon. Már azért is, hogy ezzel még nagyobbra nőjön a nézők szemébe az idealizált nőalak. Azért le kell szögezni, hogy az ellenséggel kefélő ribancok szerepében is igencsak jó bukszák díszelegnek. Julie Dreyfus például van úgy, hogy többször is. Ők nem gonoszak általában csak a könnyebb utat választják, és meglovagolják (szó szerint) az eléjük tárulkozó lehetőséget.


A gonosz szerep az igazán hálás szerep

A gonosz főhősöket egyszerűen imádjuk. Én különösen odavagyok értük. Ez már akkor feltűnt, amikor gyerekkoromban sorozatosan a Prérifarkasnak szurkoltam, hogy végre rántsa már ki, és süsse szárazra azt az idegesítő madarat. A Tarantino filmekben a gonosz hős legalább annyira kemény, mint a jófiú. Egálban vannak, ugyanannak az éremnek a két oldalán. Legtöbb esetben színpadiasan esnek el, vagy járnak nagyon-nagyon pórul.


...és ami a legfontosabb!

A zenék iszonyatosan dögösek. Ha egy Tarantino mozira beülök, utána egészen biztos, hogy rácsüngök a Youtube-ra, hogy levadásszam a legjobb soundtracket. Most is így volt...azt hallgatjátok most is, amint ezt olvassátok!

Összességében: 10/10



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...